Funakoshi Gichin. A karate megalapítója November 10, 1868 – April 26, 1957
A karate kialakulása
A karate szülőföldje Okinava, a Rjúkjú szigetcsoport legnagyobb szigete volt. Történelmét földrajzi fekvése nagyban meghatározta, kultúráját kínai és japán hatások alakították.
A karate alapjai a Kínában az VII. században kialakult pusztakezes küzdőtechnikák voltak. A történet szerint egy indiai szerzetes Bodhidarma (japán nevén Daruma) 520. körül ment Kínába, ahol hosszabb vándorlás után jutott el az északi Honan tartományba, a Sung hegységben lévő Shaolin kolostorba (japán nevén Shorin-ji). Tanítása szerint a test és a lélek elválaszthatatlan egymástól. Az általa bevezetett és szorgalmazott meditáció gyakorlásához kidolgozott egy olyan gyakorlatsort, mely alkalmas a test fizikai állapotának fejlesztésére. Ezek még nem küzdőtechnikák voltak. Később lettek azzá, amikor a történelmi események hatására a kolostorokban is rákényszerültek az önvédelemre.
A Japánban kialakult pusztakezes küzdelem kialakulásában több tényező is szerepet játszott. Az okinawa-te (okinavai kéz) ennek köszönhetően sajátos módon fejlődött ki a szigeten. Elterjedését elősegítette a 1349-es királyi rendelet, ami megtiltotta a fegyverviselést a polgári személyeknek. 1609-ben a japán megszállást követően pedig minden okinavai számára megtiltották a fegyverviselést. A japánokkal szembeni ellenálláshoz így köznapi munkaeszközöket kezdtek használni, és így alakult ki a sajátos okinavai fegyverhasználat, ami a pusztakezes küzdelem művészetének a része lett, s a kínából induló kereskedelmi útvonalak révén a helyi őslakók által, a kínai harci művészeteket beépítve a helyi harcművészeti technikákba, önálló fejlődésnek indult.
1890 után Japán fokozatosan bekebelezte a szigetet, és a fejlődés elősegítéséhez a harci művészetek gyakorlását is engedélyezte. 1903-ban a karate-jutsu a hivatalos oktatás részévé vált. A korábbi okinava-te elnevezést, a három népre emlékeztetve, karate-jutsuval váltották fel. A kara kínait, a te kezet (Okinavára utalva), a jutsu pedig japánul művészetet jelentett. A hivatalos elnevezés tehát a "kínai kéz művészete lett". 1932-ben a karaté-t már Japánban is tanították, és az okinavaiak nagy felháborodására a nevét úgy változtatták meg, hogy a kara szót más jellel írták le, ami az azonos ejtés ellenére nem kínait, hanem üreset, pusztát jelentett. A japánok nem akartak kínai emlékeket olyan harci művészetnél, amit a saját kultúrájukba kezdtek beolvasztani.
A karaténak kezdetben három irányzata volt: a Shuri, a Naha és a Tomari.
A Shuri irányzat Okinava Naha városának Shuri nevű városrészéből származik, amelynek első ismert mestere Sakugawa (1733-1815) volt. Sakugawa fiatalkorában ismerkedett meg a harci művészetekkel. Oktatója Takahara és egy kínai kung fu mester, Kusanku volt. Takaharától filozófiát, Kusankutól pedig kínai chuan-fa harcművészetet tanult, és vált valódi mesterré és szakértőjévé több harcművészeti ágnak.
Sakugawának több kitűnő tanítványa is volt, közülük Matsumoto volt a legkiválóbb, akinek később átadta a menkyo-kayden-t, vagyis egy olyan bizonyítványt, amit az a tanítvány kap, aki a legalkalmasabb a művészet továbbadására. Matsumuto tanítványa volt Matsumura Sokon, aki később legendás mesterré vált. Nevéhez több hihetetlen történet is fűződik
Matsumurának is több híres tanítványa volt, de talán a legjelentősebbYasutsune Itosu lett, aki 1846-ban, 16 évesen került az akkor 54 éves mesterhez. Yasutsune Itosu-t apja már 7 éves korától harcosnak nevelte, és 24 éves korára már számos történet keringett erejéről, technikai képzettségéről.
Yasatsune Itosu tanítványai közül a leghíresebbek: Gichin Funakoshi, aki aShotokan-t és Kenwa Mabune, aki a Shito-ryu-t hozta létre.
A másik fő irányzat, a Naha kialakulása Higasionna Kanryo (1845-1915) nevéhez fűződik. Higasionna Kanryo Kínában hét éven keresztül tanult harcművészetet Woo Lu-chin mestertől, és amikor hazatért Naha városában nyitott iskolát. Kanryo jó barátságban volt Yasatsune Itosuval, akivel kölcsönösen tisztelték egymást.
Kanryo tanítványai közül a leghíresebb Chojun Miyagi (1887-1953) volt, aki rendszerezte mestere tanításait, és kiegészítette Kínában töltött évei során elsajátított légzésgyakorlatokkal, lelkigyakorlatokkal és más kínai küzdelmi elemekkel. Az új módszert Goju-nak nevezte, melyben a fizikai erőre, edzettségre, és a tudat nyugalmának megőrzésére fektette a hangsúlyt.
A harmadik irányzat a Tomari kevésbé olyan jelentős, mint a Shuri-te és a Naha-te, bár néhány jelentős harcos innen is kikerült. Az irányzatot Kosaku Matsamura hozta létre, aki Sakugawa egyik tanítványától, Chokun Makabé-tól tanulta a karatét. Egyes kutatók viszont több korábbi mestert is ebben az irányzatban tartanak számon pl. Kishin Teruyát, és Karyuu Ukut. A tomari iskolákból indult ki a ma is létező uechi-ryu és a matsubayashi-ryu irányzat.
Forrás: Dr. Ujvári Miklós - A délkelet-ázsiai harci művészetek 119. o.
A Shotokan jelentése:
Gichin Funakoshi az általa kidolgozott rendszert mindig is csak karate-do-nak hívta, az idők során azonban annyian megváltoztatták, annyi új stílus keletkezett, hogy mára teljesen elfogadottá lett a shotokan mint stílusnév is (Az első edzőtermet a mester beceneve után "Shoto" iskolájának Shoto-kan-nak nevezték el. Innen ered a későbbi Shotokan Karate elnevezés megkülönböztetésül más stílusoktól).
A Shotokan karate kialakulása:
Az alapító mester, Gichin Funakoshi 1869-ben született Shuriban. A kor legnagyobb mestereitől tanulta - akkor még titokban, éjszakánként - a küzdőművészet alapjait, elsajátította az Okinawa-te két irányzatát, a Shuri-te-t és a Naha-te-t. Az évszázadokon keresztül finomított Okinawa-te technikáit Funakoshi elemezte, rendszerezte majd az átfedésektől megtisztítva egységes égésszé formálta Karate-do néven.
Funakoshi az 1900 évektől kezdve oktatta is az általa karaténak nevezet harcművészetet Okinawán, ahol ekkor már nem volt tiltott a küzdőművészetek gyakorlása. A japán-okinawai viszony fokozatosan konszolidálódott, és Japánban is ismertté vált a karate. Ennek eredményeként 1915-ben Funakoshi mester meghívást kapott, hogy mutassa be rendszerét Kyotóban a Butokuden csarnokban. A sikeres bemutató eredményeképpen 1922-ben a Japán Oktatásügyi Minisztérium meghívta a mestert az Első Nemzeti Sportkiállításra Tokióba. Itt a nagyobb nyilvánosság előtt tartott bemutató eredményeképpen meghívásokkal árasztották el az okinawai mestert.
Így került Funakoshi mester Japánba, ahol tanfolyamok sorát tartotta a nagyobb városok egyetemein és a hadseregben. Ettől az számítható a karate gyors terjedése Japánban. Tokióban a judo központjának a Budokannak tanára volt, majd lehetősége nyílt egy saját dojo nyitására.
Funakoshi a maga idejében még nem nevezte az általa kidolgozott harcművészetet Shotokannak csak egyszerűen karate-donak, ez csak a későbbiekben alakult ki. 1929-ben a mester javaslata alapján az eredeti kínai "kara" írásjelet változtassák meg, az elfogadott új kanji a ma is ismert jel és jelentése üres. Ennek a szónak Zen-buddhista értelmezést adott felfogásának hűen: "Üressé tenni magad, hogy be tudd fogadni a tanítást."
1935-ben megjelent a Karate-do kyohan című könyve, ekkor már egy állandó központban dolgozott a mester és rendszeresen képezte az iskoláját tovább éltető instruktorokat.
A már kezdetben sem egységes karate a harmincas évektől kezdve több önálló stílusirányzatra bomlott. A legjelentősebbek közülük a Shito-ryu, a Goju-ryu, a Wado-ryu és a Kyokushinkai.
A klasszikus Shotokan stílus Funakoshi irányítása alatt fejlődött tovább, a mester idős korában is aktívan dolgozott. Munkássága során végig arra törekedett , hogy műve az ő szellemében éljen tovább, soha nem akarta a karatét versenysporttá fejleszteni a gyakorlatokat a jellemfejlesztés eszközének tekintette. A Karate-do szellemi útját hangsúlyozta, élete végén intette tanítványait a túlságosan kumite szemléletű edzésmódoktól. Ő maga a katát tartotta a legfontosabbnak bár rendszerében egyenlő súllyal szerepelt a kata a kihon és a kumite.
A karate az idők során folyamatosan fejlődött. A harmincas években még alig tartalmazott a kéztechnikákon kívül rúgásokat is a rendszer, az alapító fia volt az, aki bevezette a köríves rúgásokat és más lábtechnikákat. A későbbi mesterek is bővítették a karate mozgásanyagát és technikáit. (Nakayama, Kanazawa, Nishijama, Asai és Kase mesterek).
A II. világháborúban elszenvedett vereség alapvetően megrendítette a japán társadalmat, ez természetesen hatott a karatéra is. A mesterek közül többen meghaltak a háborúban és az addigi hierarchia is megbomlott. A karate újjáélesztése céljából 1948-ban a vezető mesterek összefogásával megalakult a Japán Karate Szövetség (JKA), amely szakmai irányítást biztosít a világ karate szervezetei számára. Első vezető instruktora Gichin Funakoshi volt, majd fia Yoshitaka Funakoshi követte őt. Ezután Masatoshi Nakayama vette át az irányítást, halála után a vezető instruktori posztot nem töltötték be, hanem a mesterek egy csoportja irányítja a szervezetet.
A JKA megalakulása után indult el a karate világméretű terjedése. A JKA által kiképzett, legendás hírű instruktorok először Hawai-on majd az USA-ban oktattak, később jutottak el Európába. Ma már a világ majd minden nagyobb országában él és tanít JKA instruktor.
Az alapító halála után került sor az első verseny megrendezésére, majd egyre szervezettebbé válva ma már rendszeresen rendeznek kontinens és világbajnokságokat.
A stílus jellegzetességei
A karate olyan "pusztakezes" önvédelmi rendszer, melynek az alapító elképzelései szerinti célja elsősorban a technikák gyakorlása általi személyiségfejlesztés, jellemformálás. Csak ezen túlmenően számítanak a technikai és praktikus küzdelmi elemek, melyek az ütések (tsuki), a csapások (uchi), a rúgások (keri) és ezek védései (uke-waza) által jelentkeznek. Az ezek által elérhető eredmények a karate-do gyakorlása során csak másodlagosak lehetnek.
A karatét megelőző korokat idéző és a shotokan fejlődésére meghatározó hatással bíró elv és kifejezés az ikken hissatsu, mely talán a legjobban tömöríti és fejezi ki a karate lényegét, és egyben a karate technikák fejlődését leginkább determinálja. Az "egy ütéssel ölni" elve ugyan szerencsére ma már sehol nem alkalmazott, ma már csak jelképes, azonban a kifejezés által sugallt hozzáállás, szellemi megközelítés, a mögötte rejlő tartalmi követelmények átitatják a mai karate teljes egészét.
A fenti elv elvárja követőjétől, alkalmazójától, hogy teljes odadaással, teljes figyelemmel és koncentrációval, egyúttal a maximális erő és technikai koncentrációval vegyen részt a küzdelemben. Ugyanez a körültekintés várható el az ellenféllel kapcsolatos helyzetfelmérésben, a körülmények mérlegelésében is.
Arról az egy, meg nem ismételhető lehetőségről szól, melyet, ha kihasznál az ember, akkor győztesen kerül ki a küzdelemből. Míg, ha nem él a lehetőséggel, ha nem ragadja meg az alkalmat, akkor jóvátehetetlen hibát követ el, meg nem ismételhető, soha vissza nem térő alkalmat szalaszt el. Ettől egyszeri, egyben megismételhetetlen a pillanat, ettől meghatározó a felelősség az adott helyzetben. A kifejezés a múltban könnyen a halált jelentette, míg ma "csak" a vereséget, a kudarcot, az eredménytelenséget.
Ez jellemzi a mai shotokan karate versenyszabályait (a kata és a kumite versenyszabályokat egyaránt), valamint az egyes technikákat is. És ugyancsak ez a megközelítés az elvárható a mindennapi gyakorlás során.
Ennek az elvnek egy karate technika akkor felel meg, ha törekszik a maximális hatás elérésére az adott pillanatban, helyzetben.
Forrás: www.budomagazin.hu
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
